"Minden vezérigazgató a saját kapuőreinek rabja!"

A John C. Coffee, Jr., amerikai jogászprofesszortól származó idézet elsőre talán nem tűnik érvényesnek az átlag cégvezető vagy jogfogyasztó mindennapjaira és ügyvédkeresési szokásaira. A témáról való rövid gondolkozás után azonban elég hamar és könnyen vonható párhuzam egy nagyvállalat elfoglalt, kiterjedt kapcsolati hálókkal rendelkező CEO-ja és egy ügyvédet eddig csak képről ismerő startupper vagy bármely földi halandó között.

Az idézet arra utal, hogy minden döntéshozó egy pont után, ha meg akarja könnyíteni az életét és nem az ügyeket delegálni képtelen control freak-ek táborához tartozik, akkor egyes ügyekben rá kell hagyatkoznia az általa gondosan kiválasztott szakemberek - a gatekeeper-ek vagy kapuőrök - értékítéletére, és azok ajánlásaira. Ennek köszönhetően a döntéshozó irodájába már csak azok fognak bejutni, akik átmentek a kapuőrök rostáján. A kapuőrök olyan szakemberek, akik valamiért nagy hitelességgel bírnak a döntéshozó szemében, ezért választásuk, ajánlásuk biztosítékot jelent a vezérigazgató számára. Biztosítékot arra, hogy az irodájába bebocsátást nyert személyek már átestek egy szűrőn és megfeleltek bizonyos követelményeknek. A módszer kétségtelenül hatékonyságot biztosít, azonban magában hordozza a szokás szerint felmerülő kockázatot:

Ki őrzi az őrzőket?

Vagyis mi a biztosíték arra, hogy a kapuőröm jól végzi a dolgát és a lehető legjobb ajánlásokat teszi, az értékítélete is teljesen rendben van-e és a megfelelő információkkal dolgozik-e. Ha bármelyikben bizonytalan vagyok, akkor az általam meghozott döntések jók lehetnek-e egyáltalán, vagy eredendően bukásra ítéltettek. A vezérigazgató irodájának előszobájában sokan várakozhatnak, de ha a kapuőr csak résnyire nyitja az ajtót, akkor a vezérigazgató csak keveseket láthat meg az ott várakozók közül. Így válik a döntéshozó a saját kapuőreinek rabjává, és csak annyit fog látni a világból, amennyit neki kapuőrei látni engednek.

Bár elsőre furcsának tűnhet,

de nem kell ahhoz elfoglalt vezérigazgatónak lennünk, hogy nekünk is legyenek kapuőreink.

A kapuőrök ráadásul gyakran észrevétlenül jelennek meg a mindennapjainkban, mert az ismerőseink (barátok, családtagok) képében érkeznek hozzánk. Sokszor elég hozzá egy elromlott bojler, vagy egy csöpögő csap, hogy mi magunk is önként vállaljuk a rabságot. Azt hiszem, hogy senki számára nem ismeretlenek a "nem tudsz-e ajánlani valakit erre vagy arra" kezdetű beszélgetések. És persze mindig mindenkinek van egy ismerőse, aki tud ajánlani valakit, mi pedig mindig el tudjuk hitetni magunkkal, hogy az illető hiteles személy, akitől csak jó ajánlás származhat, vagyis összességében véve jól végzi a kapuőri teendőit, amelyekkel egyébként mi láttuk el előzékenyen. Aztán mégis ott állunk a még mindig nem működő bojler mellett, a csap is tovább csöpög, és a beépített szekrény ajtaja sem pont úgy záródik, ahogy kellene. Bosszankodunk és mi magunk sem vesszük észre, hogy az általunk kiválasztott kapuőrök rabjai lettünk. Pedig mi csak szerettük volna megcsináltatni a bojlert.

A probléma lényege abból fakad, hogy nem veszünk tudomást egy-két alapvető dologról:

1. Az emberek - a legjobb szándékuk mellett is - kényelmesek….illetve elnézést, NAGYON kényelmesek, de cserébe legalább lusták is.

Egyik oldalról túl kényelmesek vagyunk ahhoz, hogy ne a legkézenfekvőbb utat válasszuk ("Megkérdezem a Sanyit, ő úgyis most csináltatott konyhabútort"). A másik oldalról pedig túl lusták vagyunk ahhoz, hogy valóban belehelyezkedjünk az ajánlatkérő helyzetébe, de ahhoz is, hogy egy kapott ajánlás esetén leellenőrizzük az ajánlás helyénvalóságát (például megnézzük, hogy az ajánlónál pontosan milyen típusú munkát végzett a szaki, illetve milyen igényességgel látta el a konkrét feladatot).  

2. Az emberek, ha ajánlást kérünk, nem szívesen adnak nemleges választ.

Úgy érzik, hogy még egy kevésbé átgondolt és minden alapot nélkülöző ajánlás is jobb, mint a semmilyen ajánlás. Nem szeretnének ugyanis bennünket cserbenhagyni. És ezzel vetnek minket a lehető legsötétebb és legmélyebb tömlöcbe, ahonnan nincs kiút, csak hosszas vesződések árán.

3. Ami tovább fűszerezi a helyzetet, hogy az emberek nagyon szívesen élnek a visszaigazolás pszichológiai módszerével.

Vagyis "Történtek hibák, de nem mi tehetünk róluk!" (Elliot Aronson - Carol Tavris). Ez a berögződés vezet az olyan sokat hallott mondatokhoz, mint például, hogy "A dolgok így működnek.", illetve, hogy "Eddig is így csináltuk, és elvoltunk vele." Ha hallottuk ezeket, vagy ezekhez nagyon hasonló mondatokat, vagy akár a saját szánkból hangzottak el, akkor kétségtelenül rabságban vagyunk.

Érdekes módon ezek a visszaigazoló mondatok a hagyományosan bizalmi szakmának nevezett ügyvédség és az ügyvédi szolgáltatások körében egyébként még a szokásosnál is többször hangzanak el. "Ez egy bizalmi szakma, itt nem így működnek a dolgok." Ha pedig felhívjuk az emberek figyelmét arra, hogy ebben az értelemben minden szolgáltató és tanácsadó szakma egyfajta bizalmi szakma, és eleve bizalmi kapcsolatot feltételez a felek között, akkor a jobbik esetben értetlen, a rosszabbikban pedig sértett reakciókkal találkozunk. Főleg azért hatványozottan érdekes a "bizalmi szakma" fordulatot hallani az ügyvédek és az ügyvédkeresés témája kapcsán, mert sokszor nagyobb igényességgel választunk bútorasztalost, mint a jogi ügyeinket intéző személyt. A „bizalmi szakma” nem azt jelenti ugyanis, hogy a kiválasztása során nem járhatunk utána az ajánlott szakértőnek, nem kereshetünk szakértőt a megszokottól eltérő eszközökkel (pl. online), hanem azt, hogy egy olyan kényes ügyben keresünk segítséget, ahol az alapos utánajárás elengedhetetlen.

Amikor jó szándékú ajánlást kapunk az ismerősünktől egy ügyvédre, akkor az esetek túlnyomó többségében egy "mindenhez értő" generalistához jutunk el, mivel az ajánlást adó nem gondol bele abba, hogy az ő ügye teljesen más volt, mint amilyen ügyben mi fogunk együtt dolgozni az ügyvéddel.

"Ismerek egy jó ügyvédet!"

Ugye sokszor hallottuk már. Pedig…(és most mindenki kapaszkodjon meg)…

NINCS OLYAN, HOGY JÓ ÜGYVÉD

Legalábbis nem úgy, ahogy azt a legtöbben gondolják. Nincsen mindenhez értő, minden ügyben ugyanolyan profizmussal eljárni tudó ügyvéd. Nincsen olyan sem, hogy mindenhez értő orvos, és mindenhez értő pszichológus. Ellenben van profi és jó társasági jogász, szerzői jogász, és jó könyökspecialista és fül-orr-gégész orvos. Ha ehhez a gondolathoz - amit persze mindenki tud, csak valahogy a könnyebb megvalósítás érdekében hajlamos megfeledkezni róla - végre fel tudunk nőni, akkor már azt is látni fogjuk, hogy mennyire káros és esetenként húsba vágó következményei vannak az egyébként jó szándékú, általunk pedig nem ellenőrzött ajánlásnak. A jobbik esetben a generalista ügyvédben, akihez eljutunk, van annyi szakmai érzék, hogy ne vállalja ügyünket és átirányítson minket egy hozzáértő specialistához, de a rosszabbik esetben elvállalja az ügyünket és a maga eszközeivel próbálja megoldani. Csak hát ugye:

Akinek csak kalapácsa van, az mindent szögnek néz.

És egyből meg szeretnénk jegyezni: nincsen semmi baj a kalapáccsal. A kalapácsra is szükség van. Bizonyos esetekben. Máskor pedig csavarhúzóra és fogóra van szükség. Vagy egy emelőre. Ott kezdődik a profizmus és a hozzáértés, amikor látom a különbséget és jól választom meg az eszközöket. Egyből hozzáteszem, minket, az ajánlást kérőket is terhel a felelősség. A validálásban, az ellenőrzésben, bizonyos értelemben itt is a helyes eszközök megválasztásában.

Mert ajánlást adni, de az ajánlást elfogadni is tudni kell.

(Képek forrása: stock photo, www.photodune.net)